Reneszánsz Indiában

Írta: időpont: jan 19, 2012 A következő témákat érint a cikk: duo venite, Sajtószoba, tokodi gábor | Reneszánsz Indiában bejegyzéshez a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

Reneszánsz Indiában
HeP | 2008. április 01., 13:16
Tokodi Gábor lantművész újdonsült debreceniként indult társaival indiai koncertkörútra nemrégiben. Fellépéseiken európai korhű reneszánsz zenét játszottak a kontinensnyi ország nagyvárosaiban. A számunkra egzotikus országban, az ott egzotikusnak számító zenéjük bemutatása közben érdekes benyomásokat szerzett.
A Custos Consort régizenei együttes reneszánsz zenei koncertjeivel zárult Indiában a Magyar Masala - Fókuszban a magyar kultúra című programsorozat, amelyet az Oktatási és Kulturális Minisztérium és a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ rendezett. A négy magyar zeneművész – Szászvárosi Sándor (viola da gamba), Tokodi Gábor (reneszánsz lant), Vitárius Piroska (barokk hegedű) és Andrejszki Judit (ének és csembaló) – először Delhiben adott koncertet, azután meghódította Bangalore és Pune igényes zenehallgatóit is. Az első fellépés után a Delhi School of Musicba is ellátogattak, hogy mesterkurzuson mutassák be különleges hangszereiket és a reneszánsz zene előadási gyakorlatát.
Tokodi Gábor: Mindent egybevetve ez az utazás a szélsőségek közötti bolyongás volt. Láttuk a legnagyobb luxust és a legmélyebb nyomort, és ami közte van. Az ötcsillagos hotel mellett közvetlenül egy malac turkál a szemétdombon. Persze, azért nem voltunk felkészületlenek. Delhiben a magyar kultúrközpontban laktunk és saját sofőr szállított minket a városban. Ehhez sem vagyunk persze hozzászokva, de ahhoz sem, hogy mindenütt kinyitották előttünk az ajtót, ha be akartunk menni valahova. Természetesen a tél közepén a kellemes tavaszi éghajlat is kellemes meglepetés volt. A fákon verebek helyett papagájok és csíkos hátú mókusok ugrándoztak, és az sem volt ritka, hogy fenn az égen nagy sasok köröztek mozdulatlan szárnyakkal. Később egy sasfészek szinte az ablakunk előtt volt Pune-ban, az ottani szállásunkon.
– Mi volt az, ami meglepte még a kinti viszonyokkal kapcsolatban?
– Az utcai közlekedés „rendje”. A forgalom angol mintára, a balkéz szabálynak megfelelően megy, de alapvetően íratlan, sajátos szabályok szerint zajlik: 1. akármikor jöhet akármi akárhonnan. 2. akármerre kanyarodsz, előzöl vagy fordulsz, először dudálj, hogy mindenki hallja, hogy fogsz valamit csinálni. 3. az útra festett vonalak, csak tájékoztató jelleggel mutatják, hogy hol van az út közepe. 4. a visszapillantó tükröt hajtsd be, nehogy egy melletted két centire elmenő teherautó letörje. A tükörnél amúgy is fontosabb a duda, a másik autó úgyis dudál, ha szeretne irányt változtatni.
Mindezek ellenére nagyon kevés a baleset, mert mindenki figyel a másikra. A hosszú autóutakon sok mindent láttunk, többször is ráébredtünk arra, hogy tulajdonképpen nincs is annyira rossz dolgunk Magyarországon, hisz a világ jelentős részén sokkal rosszabb körülmények között élnek az emberek.
– Gondolom a közlekedésen kívül azért másra is jutott idő…
– Nagy szerencsénk volt, mert két olyan koncertre is eljutottunk, ahol nem mi játszottunk. Egy parkban tartott tabla koncert után egy klasszikus indiai táncestet is láthattunk zenekarral és egy gyönyörű szép táncosnővel. Az est a Ravi Shankar Központban volt, exkluzív közönséggel, köztük George Harrison özvegyével, akinek tiszteletére láthattunk egy vicces koreográfiát férje zenéjére, indiai tánccal. Másnap utaztunk el az Agra-ba, ahol a Taj Mahal áll. Nagy élmény volt annak ellenére, hogy az előző napi, erősen fűszeres vacsora kicsit még forgolódott a hasamban. A mi koncertünk is nagyon jól sikerült, a közönség gyorsan ráhangolódott és egyre több mosolygó arcot láttunk. A hangszerek jól bírták a klímát, talán csak kicsit többet kellett hangolni a pára miatt. Még Észak-India talán egyetlen csembalóját is sikerült kölcsönkérni egy Delhiben lakó angol mérnöktől, aki szabadidejében szokott néha egy kis Couperint vagy Rameau-t játszogatni. A hangszer meglepően jó minőségű volt, állítólag mi voltunk az első együttes, akinek kölcsönadta. Ez is mutatja milyen ritkán hallható arra felé ilyen muzsika. A gesztus azt is jelzi, hogy jó híre van a delhi-i magyar kultúrintézetnek és vezetőjének. Lázár Imre igazgató úr igazi profi diplomata, pontosan tudja, hogy miként kell bánni a körülötte levő emberekkel, legyen az angol nagykövet vagy az intézet portása.
– Csak kellemes élményekben volt részük?
– Delhiből Bangaloorba utazva történt egy baleset: a gambát a repülőtéren tokostól fellökte valaki és a hangszer nyakáról letört a feje. A tettes elszaladt, és Sándor barátunk nagyon megijedt, negyed óráig mondani sem tudott semmit. A repülőgép indulásáig még volt húsz perc, ez alatt próbáltunk hivatalos papírt szerezni az esetről a biztosítás miatt. Nagyobb kérdés volt viszont, hogy mi lesz a koncertekkel. Hosszas telefonálás után csellóra kaptunk ígéretet, bár Sándor itthoni szólókoncertjére ez még nem jelentett gyógyírt. Az is eszünkbe jutott, hogy hazaküldjük és megcsináljuk a két koncertet nélküle, hogy legyen ideje megjavíttatni a hangszert. A repülőjegyet azonban már nem tudtuk átváltani. Végül ennek azért örültünk, mivel csellózni is nagyon jól tud, tehát csak a gamba szólódarabjai maradtak el. Egy kicsit javított a helyzeten, hogy az utolsó koncertre Pune-ban egy valódi mesterhangszert sikerült szerezni. A cselló egy idősebb hölgyé volt, aki már tíz éve nem használta. Valahogy a szervezők megtalálták őt, vettek új húrokat, s a vonó is remekül működött a gyantázás után. Az utolsó koncert után rögvest indultunk vissza Bombay-be, hogy a hajnal háromkor induló repülőt elérjük.